TÖRTÉNET

Hernád nevét 1388-ban említi először írásos dokumentum. Ekkor a település már a népes köznemesi falvak megszokott hétköznapjait élte. Az idillikusnak tűnő állapot a török uralom alatt megszűnt, a török dúlások következtében a terület szinte teljesen elnéptelenedett. A XVII. század derekán Hernád üszkös romjait benőtte a fű. Stagnálás jellemezte a XVIII. századot és a XIX. század első felét is.

Az utóbbi évszázadban Alsó- és Felsőhernádi pusztaként nyilvántartott, az újkorban Újhartyánhoz csatolt külterület 1945-ben alakult önálló községgé. Az 1600 körül elpusztult falu területén nem szerveztek úrbéres telkeket, a Beleznayak és utódaik kitartottak e gyenge homok külterjes használata mellett, népessége ezért 1870-ig félezer alatt maradt. A változásokat a kiegyezés hozta meg. A vasúton kívül ebben a Szabó-, később Steinherz-féle szőlőgazdaság (s a Dörner-malom) játszott szerepet, melyek gazdasági cselédségnek is biztosítottak házhelyeket: továbbá a környékükre jellemző bokortanya-rendszer. Ezek az 50-100 holdas üzemméretű gazdaságok az anyaközségből kirajzó módosabb gazdák bérleményei, majd tulajdonbirtokai voltak, s szintén éltek külső munkaerő alkalmazásával.

TÖRTÉNET

A 15.sz.-tól pusztaként ismert helység 1730-ban került gr. Grassalkovich Antal tulajdonában, aki a környékben megszerzett további pusztáival együtt azok majorsági központjává fejlesztette. Jobbágyfaluvá fia, II.Antal alakította . 1784-ben kiadott telepítési hirdetménye alapján 300-350 (kétharmad részt féltelkes jobbágy, harmadrészt zsellér) lakos telepedett a majorság mellé. Többségük katolikus, illetve (századunk elejére fokozatosan elmagyarosodott) szlovák etnikumú volt.

Az úrbéres listák és anyakönyvek tanulmányozása alapján arra lehetett következtetni, hogy nem idegen beköltözök, hanem többnyire a sári jobbágycsaládok azon tagjai voltak, akiket mint gulyást, csikóst, vagy juhászt már korábban is az uradalom pusztáin alkalmazták. Mivel a szomszédos Inárcson jobbágytelepítés nem történt, annak négyezer holdas határát is hozzájuk csatolták, ui. a kakucsi lakosság a 18.sz. végétől választott jegyzővel, bíróval és esküdtekkel, vagyis a kor igényeinek megfelelő önkormányzattal (s iskolával) rendelkezett.

TÖRTÉNET

Az 1600 körül elpusztult falut Nagykőrösre menekült urai, a Farkasok századokon át legelőbérletnek hasznosították. Mivel a török kiűzése után birtokjogukat Inárcs egészére elismertetni nem sikerült, s kénytelenek voltak a Kedlevichekkel és a Beleznayakkal osztozni rajta, jobbágyságot egyikük sem telepített pusztájára.

A majorsági földhasználat konzerválódása következtében a Kakucshoz csatolt Inárcs fejlődése megrekedt a külterjes puszták szintjén. Stagnáló állapotából vasútépítés idején lendítette ki két új birtokosa, akik szőlő- és más intenzívebb kultúrákkal váltották fel a külterjes állattartást. A külterületi lakott hely tényleges benépesülése e gazdaságok modernizálásnak és növekvő munkaerőigényeinek hatására gyorsult fel, így az 1910-ig tartó fél évszázad alatt a lakosság száma több mint kétszeresére, 800 fölé emelkedett.

TÖRTÉNET

A középkori forrásokban csak birtokként , a török defterekben pedig pusztaként jelölt Örkény a 18.sz. első harmadától a Grassalkovich -uradalom falvainak sorában osztozott. I.Antal gr. idején csak majorság, fogadó és kápolna épült a pusztai postaállomás környékén, s eleinte a szilaj állattartás dominált. A jobbágytelepítés (l784) II.Antal hg. nevéhez fűződött. A viszonylag erős migráció közben, megtelepült katolikus, részben szlovák lakosság egy része mint majorsági alkalmazott, már korábban is kapcsolatban volt Örkénnyel. Mintegy kétharmaduk volt jobbágy, harmaduk zsellér, s a szomszéd községhez hasonlóan a jobbágy falu és a majorság a cigány családoknak is munkát adott s tisztes megélhetést biztosított.

Örkény népessége is lassú egyenletességgel fejlődött, 1880 körül sem érte el az 1300 főt, ekkor azonban viharos ütemre váltott.